Az aktuális októberi események valós idejű követése helyett, úgy határoztam, a mai napot olvasással, zenehallgatással és egy palack jó borral töltöm. Aztán ebből nem lett semmi.
Nem lett semmi, mert elolvastam Gabrilo posztját a Konzin Ötvenhatról. És egyet értettem vele. ’56-ban az emberek tényleg nem akartak sokat, nem akarták lényegesen megváltoztatni a rendszert csak nagyobb létbiztonságot, nagyobb szabadságot akartak. Nem akartak egyenlőek lenni, nem akartak osztálytalanok lenni, nem akartak csak egy osztályba tartozni, de legfőképp nem akarták, hogy az élet minden területén megmondják nekik mi a kívánatos, mit tegyenek. Egy mondatban: Jogot akartak a boldoguláshoz a szabad akarathoz, és nem kértek a bolsevizmusból. Talán ezért is választották vezérükké Nagy Imrét, aki már 1953-ban valamiféle „emberarcúbb szocializmust” szeretet volna megvalósítani. Nagy Imre jelentősége talán abban ált, hogy tudta, ha forradalom élére áll abba belehal, de megtette, mert mint felelős politikus nem hagyhatta magára a népét, ki bizalmat szavazott neki.
Lett-e eredménye ’956 Október 23.-ának? Lett, egy jó és egy rossz. A jó az lett, hogy a hatalom ráébredt, a népet nem lehet teljesen elnyomni, mert egy 56-hoz hasonló népfelkelés bármikor kitörhet. Viszont kötött egy tabukra épülő társadalmi szerződést a néppel, miszerint ha az nem feszegeti a politikai rendszer és az orosz haderő itt létének kérdését, akkor cserébe emeli az életszínvonalat és csökkenti az elnyomást. Ez vezetett egyrészt az új gazdasági mechanizmushoz, majd a nyaklótlan hitelfelvételhez (hogy tartani tudják az életszínvonalat, hiszen ez volt legitimitásuk alapja). Másrészt a társadalom atomizálódáshoz, fogyasztóvá válásához és egy torz gazdaságstruktúra kialakulásához. Mindez a mai napig hatással bír a magyar társadalomra. Az emberek feladták az anyagi javak felhalmozásáért cserébe évszádos értékeiket, eszményeiket. Feladták a szabadságukat a fogyasztás okozta boldogságért.
