Smafferovics Juliannus egy reggelen arra ébredt, hogy apró, kicsi denevérekkel álmodott. Ez az álom teljesen eluralta gondolatait s miközben kávéjába szórta a cukrot, azon elmélkedett, miként is jutottak be az álmába ezek az amúgy nem túl bizalomgerjesztő, éjjelente sárkányárnyék-sziluettet öltő lények. Eközben odakint egészen kellemes, tündéri, nyári kora hétköznap délelőtt volt.
Miután kávéja utolsó cseppjeit is elnyelte a gyomra, Smafferovics úr a fürdőszobába indult elintézni a napi szükséget. Teleengedte a kádat vízzel (meleggel, nem forróval!). A folyamat időtartama alatt (értsd: a kád megtelése) a borotválkozótükörben ellenőrizte arcát, hátha észrevesz némi csekélyke kis nyomot az éjszakai történések lelkiállapotára gyakorolt hatásából. Megbizonyosodva külcsínének viszonylagos épségéről, elzárta a csapot és telenyomta habfürdővel a vizet. Két kezével örvényeket keltett a kádban s hogy e forgó tölcséreket bámulta (a hab egyre magasabb lett), felrémlett előtte egy történet, ahol a tengeren, valamelyik világtragédiában, a hadihajókról szonárral keresik a mélyben lapuló tengeralattjárókat.
– Hah, – mordult fel – ezek a kis repülő izék is ilyen szonárral vagy mivel tájékozódnak, meg ilyenek. – De mit keresnek az ő álmában? Nincs ott semmi keresnivalójuk! – Nincs nekem tengeralattjáróm – dünnyögte, miközben bemászott a félméteresre nőtt hab alá.
Egyébiránt, Smafferovics úr építési vállalkozó volt. Többnyire légvárakat épített bárhol a világban, bár néha, igaz, becsúszott néhány kevésbé színvonalas munka is; előfordult, hogy lakóház-építkezéseken is részt vett, mint alvállalkozó. Ezeken az építkezéseken általában logisztikai feladatokat látott el (hozd ide–vidd oda). Mindezektől a kisebb vargabetűktől eltekintve, a maga nemében igen termékeny és kitűnő kreativitású – ha szabad így mondani – építőművész volt. Három-négy nap alatt kulcsrakészen szállította építményeit. A legváltozatosabb ötletek kerültek ki kezei alól, említsünk meg néhányat a teljesség igénye nélkül: egy tanya valahol a pusztában, természetesen napkollektoros áramellátó rendszer és bioszűrős patak a nappalin keresztül aranyhalakkal, mindez a föld alá építve. Everything just for the nature. Vagy a nagysebességű meggazdagodást ígérő háztartási cikk business, ami simán lenyomja a multikat. Everything just for the money.
Külsőre Smafferovics úr úgy nézett ki, mint a prófétai küldetéstudat és a bűnbánó szerzetesek egészen formabontó keresztezése a bádogkannából betont locsoló, kertésznadrágos kisfiúval... Már túl volt harmincon, pontosabban harminchárom éves volt, de térjünk vissza a történet fősodrába.
Azon idő alatt, mióta elhagytuk, hősünk régen elhagyta a fürdőkádat és ebben a pillanatban készül befordulni a helyi folklór által nemes egyszerűséggel csak "A Bab"-nak nevezett sörözőbe (és kozmikus bűntanyába). Egyenesen a pulthoz ment, leült egy bárszékre és mintegy megjegyzésszerűen odavetve kért egy pikoló sört. Miután megkapta és a pultos lánytól kért egy cigarettát, füstfelhőbe burkolódzva belegondolkodott a sör tetején hófödte homokdombot formáló habba.
– Már megint hab – villant fel előtte fürdőkádja pár órával ezelőtti látványa. – Áh, ez nem olyan hab, ezt meglehet inni, igaz azt is, de az biztosan nem ennyire ízletes... Füst! Füst! - észleli lassan emberünk a körülötte gomolygó felleget, ami a hamutálban felejtett bagójából terjenget szeme előtt. – Ez a fránya köd – asszociált Smafferovics úr a látképre – ez van egész nap. Leszállt ide körém és beállt úgy, mintha semmi esély nem lenne az eloszlására...
– Apró, kicsi denevérekkel álmodtam az éjjel! – mondta figuránk önmagából kitörve a kiszolgáló hölgynek, miközben már félig bemászott a pult mögé. A lány hatalmasra kikerekedett szemekkel és a borjú az új kapura hasonlattal kifejezhető ábrázattal meredt rá.
San Miguel José (a továbbiakban SMJ), aki épp egy intergalaktikus űreposzon dolgozott, magára rántotta habos kávéját (ha úgy alakult a pultos lányokat is) és a döbbenttől átszellemülve, kissé üres tekintettel megszólalt.
– Juliannus! Úgy látom, megint elderengett ön előtt a hülyeség – Juliannus közben nagyot nyelt söréből. – És mondja csak, ezek az apró, kicsi denevérek – folytatta SMJ – ezek milyenek voltak? Csúnyák, szőrösek, rémisztőek, volt szívófoguk?
– Nem tudom, változó – válaszolta Juliannus és automatikusan kiszolgálta magát a témába egyre jobban alámerülő San Miguel José cigarettájából.
San Miguel Joséról tudnunk kell, hogy a környék legnépszerűbb űreposz szerzője volt. Életműve évente gyarapodott az Egyesült Szövetséges Csillag-, Bolygó-, és Térközi Föderációról szóló regényfolyam egy-egy új, hat-hétszáz oldalas (hurka, kolbász) erősen bestseller listás kötetével. És nem utolsósorban, ő volt a hely (A Bab – a szerk.) oszlopos törzstagságának legoszloposabb tagja, holt versenyben a szomszéd ékszerész lányával, de mivel a hölgy nem tartózkodik a helyszínen, így róla a továbbiakban említést nem teszünk. Most térjünk vissza az események folyásához.
– Változó? – háborodott fel a válasz hallatán SMJ. – Egy denevér kinézete hogy lehet változó? Csak nem azt akarja mondani, hogy két röpülés között kinyitják a ruhásszekrényt és átöltöznek, mondjuk, rövidnadrágból frakkba? Nem, ilyen biztos nincs. Bár, ha az ember apró, kicsi denevérekkel álmodik... Vagy képzeljük el, hogy ezek az apró, kicsi, bőrszerkós népek valami szuperhatalmi ambícióktól fűtve szőnyegbombázást hajtanának végre túlérett ananászokkal pont akkor, mikor álmainkban éppen a Rómeó és Júliás nagyjelenetnél tartunk: "Oh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?" – mondaná Júlia és mire a következő mondatba kezdene, az ön apró, kicsi denevérei jól célzott dobásokkal tönkre tennék a két szerencsétlen pacsirta legszebb perceit. Oh, pedig William milyen szépen megírta e szentimentális pillanatot. Gondolja csak el kedves Juliannus: ott áll a nő az erkélyen, hamvas, érintetlen, arca izzik a vágytól, hogy lássa az ifjút, kitől elválasztja családjaik között dúló hajcihő. Az ifjú bizonyos identitástudat megvitatása után már-már átíveli Júlia erkélyének korlátját... És akkor valahonnan egy csapat szakadár denevér rothadt gyümölcsökkel szétdobálná ezt az érzelmektől túlfűtött jelenetet. Tudja barátom, nem lennék a helyükben, de a magáéban sem, ahogy így rám mered.
San Miguel José felállt, kifizette kávéját és elindult az ajtó felé. Az ajtóból visszafordult.
– Vehetne magának cigarettát! – mondta enyhe cinizmussal a hangjában, becsukta maga mögött az ajtót és eltűnt az Alpha Centauri felé tartó járgány megállóját megközelíteni vágyók hömpölygő tömegében.
