Írhatnék valamiről, lenne kedvem. De tényleg!  Mondjuk pár szót denevérekről, mesékről, a kormányról. A jó királyról és a nagy úri bálokról. Sikerekről, szabadságról, változásról, hazugságról. De hidegen fújnak a szelek, azok jót nem jelentenek… Írhatnék néhány sort, agyban lüktető vérről, egyre fogyó levegőről, fegyelemről. Tiszteletről, becsületről meg a beragadt generációról. Ejthetnék pár mondatot Bobby Papcsákról, a Szmoking és trotil operett sztárjáról. Vagy a Semmilyen Vadászról a szavannák uráról. Hitekről, hitelekről, dogmákról, életetekről, sorsokról, cégekről. Pofán vágott álmokról. A tévében meg ölik egymást valami sorozatban, sorozatban. A percek árnyai is rászáradtak a falra. Ja, hogy nem tanítottak önfegyelemre? Az franya! Ez momentán tényleg az. San Miguel Josénak még mindig nem jön be a mágia. Az mondja hiányzik a lényeg, egy légynek a ragacson. Sej, fordulj lovam… Írhatnék, így van, írhatnék, hisz hajlamom még van, de gusztusom már nincsen…

Álljon itt inkább a költészet napján ma, egy vers. Régen íródott a semmibe, senkinek, mégis megtalálta a gazdáját, pedig még címe sincs.

Milyen apró egy könnycsepp.

Mégis óriás üveggolyó,

mikor a bánat súlya húzza.

Folyékony, forró ólom.

Legörög arcodon,

s mint kristályfényű csillag

szétterül a parketton.